Isteni beavatkozás
Mindig kérdik tőlem: „Amy, mit csinálsz egész nap azon a szigeten?”. Biztosítom őket: egyetlen unalmas percem sincs. A látogatók folyamatos özöne egész évben jelen van Siraisi szigeten. Néhányukat a kiváncsiság hajtja, mások a nagyvárosokból menekülnek vagy hogy legalább egy pillanatra megpillanthassák, milyen volt régen Japán. Van, aki fel akar sétálni a hegyekre, mások zarándokként a szellemi megvilágosodást keresik, hogy megérezzenek valamit a „kami” (istenek) erejéből. Mivel szigetünkben mélyen gyökerezik a sintó és a sámánizmus, az emberek általában találnak is valamit.
Nemrég egy Havaiiról jött férfi vallott szerelmet Japánnak. Korábbi látogatásaival ellentétben mostani utazása végig csalódás volt. Itt maradt egy egész hétig, de valahogy semmi sem tetszett neki. Aztán az utolsó nap fordulat állt be: teljesen magával ragadta a Bussaritó fesztivál. – Már egyedül emiatt megérte ideutazni – lelkendezett. Újra belénkszerelmesedett. Azt hiszem, az istenektől egy nap jutalékot fogok kapni.
Máskor a véletlen műve csupán, hogy közelebb kerülök a másik világhoz. A múlt héten például a kompon álldogálltam, ami a főszigetről vitt hazafelé. Épp egy könyvet olvastam, amikor a korlát mellől valaki azt suttogta a fülembe: „Amy!”. Felnéztem és megláttam sintó papunkat, hagyományos köpenyébe burkolózva.
– Te is Siraisire jössz? – kérdeztem.
– Igen, ma lesz a Rei-go macuri.
Tudtam, hogy a Rei-go fesztivált hamarosan megrendezik, de hogy ilyen korán? A legtöbb ember december ötödikére várta. Amikor megkérdeztem, hol tartják az ünnepséget, azt felelte: a „tori” (madár) előtt. Gondoltam, ez biztos a Tori no kucsi (madárszáj) rövidítése lehet – így hívják a sziget egyik részét.
– Tori no kucsi? – érdeklődtem.
– Nem, nem, a templom előtt álló torinál.
Végigszaladt a fejemben az összes szobor képe, aminek egy kicsi köze is lehet madarakhoz a templom környékén. Aztán végre rájöttem: nem tori, hanem torii, azaz szent kapu. Hát persze, hogy isteni beavatkozásnak tulajdonítottam a találkozót a szertartásra igyekvő pappal – aznap, amikor azon méláztam, melyik napon fogják tartani.
Felsétáltam az Eigodzsin szentély toriijáig, magam mögött hagyva az anyagi világot, belépve az istenek földjére – az istenek földjére, ahol pillanatnyilag egy rakás férfi tartózkodik, fekete ruhában. Itt volt az ősz lófarkas, a rajzfilmszamuráj (hosszú, fekete tinccsel a tarkójára rögzítve) és még vagy húsz további ismerős alak. Mivel én voltam az egyetlen nő, a legalsó lépcsőknél maradtam és csak messziről figyeltem, ahogy gyertyát gyújtanak és szakét isznak a spirituális megtisztulás céljából.
Amikor befejezték, átvonultak a Kodzsin szentélyhez, hogy ott is imádkozzanak egyet. A sintó pap lelépdelt a lépcsőfokokon és csatlakozott hozzám.
– Ez csak a férfiaknak szól, ugye? – kérdeztem.
– Régebben így volt. De ne aggódj, csatlakozhatsz hozzánk. Gyere, fogd csak meg ezt – nyomott a kezembe egy szútrákkal teleírt tekercset. – Most már követhetsz.
A Kodzsin szentélynél a feketébe öltözött férfiak között álltam. Olyan közel voltam hozzájuk, hogy láttam a pap tabijárl lelógó sarkát. Amikor a fejünk fölött suhintott párat egy zöld ággal, melyről „gohei” papírcsíkok lógtak úgy hangzott, mintha vihar zúgna felettünk. Az istenek segítségével megtisztultan csak álltunk a nagy szikla alatt meghúzódó szentély előtt és monoton dallamot énekeltünk. Nem tartott sokáig, amíg a madarak is csatlakoztak hozzánk, sőt, még a rovarok is hangos elismerésüket fejezték ki kórusunk teljesítményéről. Az őszi napfényben, körülötte a természet erőivel a megvilágosodás könnyen megtalálja azt, aki keresi.
Amy Chavez